Miért kezdtem neki pont ennek és miért egyedül?
Kicsit spártai vagyok, viharos széllel szemben, esőben biciklivel, félprofi hegymászónak hazudva magam, csakhogy a kalandpályák közül teljesíthessem azt a pályát, amit halandó ember nem teljesíthet (nekem kiugrott a combom, amit a két akadály között lógva raktam vissza) érzem jól magam. Lehet, hogy nem spártai, hanem a mazochista a szó, amit keresek. Az adrenalin-függőségre viszont nem keresek rá a nagy keresőportálon, mert rövidtávon odajutok, hogy valószínű csak terhes vagyok. Azt meg hogy magyarázom meg a barátnőmnek, aki néhány ezer kilométerre dolgozik jelenleg Amerikában? (tényleg, nem én találtam ki, mások is látták már.. ugye mások?)
A piktogramokat is amúgy tök jól felismerem, szóval a túrához minden adott.
Milyen lesz egyedül? Először nehéz lesz, hiszen a saját gondolataiddal leszel összezárva és az emberek egyre kevésbé tolerálják a csendet. Sokaknak (jelenleg én is így érzem, sajnos) az, ha valahol csend van és nyugalom, nem lehetőség az elvonulásra, hanem arra, hogy túlgondolja a körülötte lévő dolgokat és azokat az eseményeket, amik abban a bizonyos mókuskerékben addig történtek vele. Ezen persze folyamatosan dolgozom, a honlap ötlete is a folyamat közben pattant ki.
Ijesztő, magadra vagy hagyva a saját csendeddel az erdő közepén, madárcsicsergés, fazizegés, szállnak a bogarak.
Egyedül, önmagammal szerettem volna lenni, kicsit hátrahagyni social media-t, az embereket.
Az első 8 km borzasztó volt, zenét nem kapcsoltam, emberekkel nem találkoztam, végtelennek tűnt. Azon is elgondolkodtam, hogy lehet nem ez az, ami nekem kell. Hiába imádtam régen egyedül kirándulni.
A bűvös 8 km után (nem, semmi izgi nincs ebben a 8km-ben.. annyi, hogy körülbelül ez a távolság, amíg felérsz a hegyre és ott lefeküdtem napozni:D), hihetetlen nyugalom lett úrrá rajtam. Nem érdekeltek a mindennapi kis dolgok, a problémák, az, ami engem általában feszültté tesz. Napsütés volt, madarak, zöld és csak én. Ledobtam a cipőm. Utálom amúgy a lábbeliket hosszútávon, egyszerűen nem tűröm és kicsit sétáltam a fűben.
Nyitottabbá váltam az engem körülvevő világra és még az sem tudott kizökkenteni, hogy másfél órát rohangáltam bélyegzőhelytől bélegyzőhelyig, hogy találjak valakit, akinél van egy kis tinta, mert az bizony megszárad, ha csak nem előtted nyomták tele a kis füzetüket a túrázótársaid (pro tip! vigyél tintapárnát!!).
Az ezt követő szakasz már csodás volt. Nem voltam egyedül és mégis.
Ezután találkoztam néhány túrázóval, akik iszonyat jófejek voltak. Felajánlották a tintapárnájukat, beszélgettünk. Volt akivel némán sétáltunk egymás mellett néhány száz métert.
Szumma-szummárum: néha igenis maradjatok egyedül, tévedjetek el, csak így találhattok igazán magatokra, ha nem mindig mással foglalkoztok. Miután a kezdeti nehézségeken túljutottam, csak úgy ömlöttek rám az ötletek, többet között ez a gondolat is ott ötlött fel bennem, hogy megosztanék valamit az emberekkel, egy kis részletet abból, ahogyan én látom a világot. Ezt persze tegyétek úgy, hogy nagyon vigyáztok magatokra! Egyedül túrázni (főleg, ha teljesen kezdő még valaki) veszélyes is lehet, hiszen csak MAGADRA vagy utalva. Minden értelemben…
A kezdetek további részei:
I. Honnan pattant ki az ötlet?
II. Miért pont kéktúra?
III. Ezt a részt olvastad.:)
IV. Mit vigyél magaddal?