Váratlan fordulatot vett az életem és ennek kapcsán eszembe jutott valami. Igyekeztem másfelé terelni a gondolataim, de mindig vissza-vissza találtam a cikk címében rejlő gondolathoz.
Ismerős, amikor azon kapod magad, hogy megint egy elég masszív daydreaming, szépen magyarosan, álmodozás közepén vagy, egy olyan helyen, ahol adott esetben nem ártana figyelni? Nos, az életem röviden. Rengeteg belső monológgal tűzdelve, természetesen.
A bogarat barátnőm ültette bele a fülembe, közvetett módon, amikor egy vietnámi étteremben levest ettem. Elküldtem neki egy képet róla, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy valaki Pho (Phở) levest eszik. Amikor rácsodálkozott és a reakciója az “én még sosem ettem ilyen levest” volt, bevallom picit meglepődtem. Elsősorban azon, hogy nem evett még, másodsorban azon, hogy miért gondolom én evidensnek azt, hogy mindenki ismeri a gasztronómia ezen részét is?
Én sem ismertem. Mielőtt a “nagyvárosba” költöztem, meg volt a jól bejáratott rutin étkezés, a megszokott helyeinken. Néha meghúztuk a váratlant és megkóstoltunk egy jó dürümöt is, nem csak húslevest rántott husival.
Elképesztő mennyiségű újdonsággal találkoztam az elmúlt két évben, teljesen kinyílt a világ, ezért most rá is kanyarodnék a cikk címére és arra, miért írok egyáltalán erről.
Volt szerencsém az elmúlt pár évben eljutni olyan helyekre, amikről előtte csak álmodoztam. A cikk képéhez a Chich’en Itza-ról szerettem volna egy képet beállítani, ezért engedélyt kértem barátnőmtől, aki már látta személyesen és jól le is fotózkodott vele, hogy használhassam a képét. Szóval tessék! Egy a világ hét ÚJ csodája közül! Bizony, mert már új világhétcsodák is vannak.
Hogy jön ez ide? Egy világjárta ember is képes új dolgokba botlani.. hajjaj mennyibe. Itt körbe is ért a gondolat.
Rengetegszer hallottam és hallom azt, hogy “nekem már nem lehet újat mutatni”, “már láttam mindent”.
Nem, nem és nem! A világunk folyamatosan fejlődik és alakul. Most, amikor ezt ráadásul olyan irtózatos ütemben teszi, amit ember legyen a talpán, ha valaki képes követni, ilyen kijelentéseket tenni nagy felelőtlenség. Nyitottnak kell lenni a világ akár nüansznyi újdonságaira is, már csak azért is, mert az embernek szüksége van az újdonságokra. Kinek kisebb, kinek nagyobb mennyiségben. Vannak persze olyanok, akik egyenesen menekülnek az új dolgok megtapasztalásától, de én ezzel nem értek egyet. Egy okból. Piciny korunkban minden újdonságnak számított és elsősorban a saját tapasztalataink alapján tudtuk megismerni azt, ami minket körül vesz. Én úgy gondolom ez az igényünk az évekkel nem évül el, csak nehezebb újat mutatni.
Arról nem is beszélve, hogy foglalkozik tanulmány azzal, miért tűnik gyerekkorunkban egy nap elképzelhetetlenül hosszúnak és felnőtt fejjel hova szalad el 2-3 hónap úgy, hogy időnk sincs felocsúdni. A magyarázat egyszerűbb, mint hinnénk: Minél több új impulzus ér minket, annál hosszabbnak tűnik az adott időtartam, amit annak megismerésére szentelünk. Idő kell ahhoz, hogy megszokássá váljon. Amit megszoktunk, az már nem feltétlenül köt le minket annyira és csak szépen, rutinból megyünk előre.
Mindig van egy újfajta étel, fűszer, illat, dal, festmény, ország, kultúra (és még holnap estig sorolhatnám, akkor sem érnék a végére), ami csak arra vár, hogy magunkévá tegyük (te ott! tudom mi jár a fejedben és azt kell mondjam: undi).
Persze mindenkit más érdekel, de olykor nem árt kipróbálni egy új hobbit, hátha abban lesz valaki kimagaslóan jó.. vagy ellátogatni egy másik országba, városba, városrészbe, kinek melyik szimpatikus és megoldható. Az is elég, ha nem csak meghalljuk, hanem meg is hallgatjuk a másikat, hiszen mindenkinek saját története, más általános nézete (mindset) van.
Ne féljünk új helyzetekbe belemenni, végtére is így ismerjük meg magunkat és a környezetünket egyre jobban és jobban!
Bónusznak itt egy kép, hogy fedeztem fel én Szerbia egyik lépcsőjét tavaly nyáron:
