A napokban lesz 3 hónapja, hogy Thaiföldön élek, cserediákként, csak, hogy kontextusba helyezzem az alábbiakat.
Én most nem szeretnék magáról a vírusról, fertőzésekről és szabályozásokról írni. Arra ott a zinternet népe. Mindenkinek meg van róla a véleménye és többen nem is restek ezt megosztani másokkal. Az viszont vitathatatlan, hogy emiatt, hogy száműzetésbe vonultam a szobámban, több időm volt elmélyülni a saját gondolataimban. Én kicsit máshogy közelítek a témához. Az elmúlt időszak sok-sok feldolgozandó élménnyel és változással volt tele. Ezekből szűrtem le olyan tanulságokat, amelyeket viszont szívesen osztok meg Veletek is. Én úgy érzem, sokat hozzátesznek már most is a mindennapjaimhoz, igaz ezeknek a mindennapoknak a nagy részét a szobámban töltöm mostanában.
Nem fejtettem meg a Szent-Grál legendáját, de talán mások is profitálhatnak az alábbi tapasztalatokból, amikhez természetesen a helyiek, a thai emberek segítettek és segítenek hozzá.
Türelem
Egy történetet szeretnék ezzel kapcsolatban elmesélni Nektek, ami talán a legnagyobb hatással volt rám ilyen téren.
Az már-már nyílvánvaló volt az első héten is, hogy én a thai emberekhez képest kapkodó idegbeteg vagyok. Az a fajta mentalitás, amit otthonról hoztam engem, az ő szemükben, agresszívvá és türelmetlenné tesz. Én a saját mércém szerint egyik sem vagyok.
A helyi bevándorlási irodában töltöttem néhány barátommal közel 12 órát a minap. A vízumunukat mentünk meghosszabbítani és, mint utólag kiderült, sikerült a legzsúfoltabb napot kiválasztanunk az elmúlt időszakban. Korán reggel érkeztünk, nyitás előtt. Én az 1185. sorszámot kaptam, amitől már jó magyar virtusomnak köszönhetően, buzgón emlegettem a sorszám felmenőit, pedig még csak épphogy pitymallott.
Telt-múlt az idő, én pedig egyre nehezebben viseltem. Felnőtt emberek vagyunk, kibírunk néhány órát, de a néhány óra számomra 2-3, amit kényelmesen elviselek.
Ahol viszont bejön a türelem és az, hogy mennyit kellett tanulnom a helyiektől etéren (is): zárás után járunk egy órával, és még mindig jócskán vannak előttem a sorban. Szemfüleseknek feltűnhet, hogy csak egy ember van talpon a vidéken: én, mert mindenki más tud nyugodtan a fenekén ülni és a kijelzőt bambulva várni a sorára. Innen is minden tiszteletem az ott dolgozóké. Szakadatlanul pecsételték tele emberek útleveleit reggeltől-estig, a várakozók teljesen kultúráltan, TÜRELMESEN ki tudták várni a sorukat és amikor én sorra kerültem, már csak egy diszkrét örömujjongással reagáltam az eseményekre. Rámragadt az, amit az ottaniaktól láttam. Már nem járkáltam fel-alá a teremben és nem kínlódtam azon, hogy mikor kerülök sorra.
Mit tanultam én ebből?
Még ha talán egyértelmű is a legtöbbünk számára: Az, hogy türelmetlenkedünk és hajszoljuk a történéseket, nem vezet gyorsabb eredményre feltétlenül. Nem jön hamarabb a busz, nem halad gyorsabban a sor a boltban és nem kerül hamarabb pecsét az útlevelünkbe. Várakozni szar. Sajnos ennél könnyebben nem tudom megfogni a lényegét. Senki nem szeret várni. A türelem viszont egy olyan erény, amire nekem és talán azoknak, akik ezt olvassák is, nagy szüksége van és az itteni emberek nagyon jó példát mutatnak ilyen szempontból.
Lassú élet
Hogy ez annak köszönhető-e, amilyen környéken lakom Bangkokban (értsd: nem az üzleti negyedben élek, ahol valószínüleg más az attitűd), vagy ez megint egyfajta kultúrális különbség, azt nem tudom. Mindenesetre a második tanulság, amihez a helyiek segítettek hozzá: Nem produktív, ha egész napra be van táblázva a naptáram és ész nélkül tolom ki magamból a különböző minőségű eredményeket egész nap. Mondhatni pont az ellenkezője: kontraproduktív.
Mindnyájan szeretjük magunkat elfoglalni, vagy legalábbis úgy érezni, hogy milyen elfoglaltak vagyunk. Én nagyon. Hazudnék, ha az ellenkezőjét állítanám. Programok, találkozók és feladatok. Félig ott vagyunk fejben, nem fókuszálunk teljesen.
Ezen is változtattam. Különböző technikákkal foglalkozom már régóta, de mostanra érett be az, hogy tényleges változást hozzon az életembe. Rengeteg olyan embert látok itt, akik keveset birtokolnak vagy keveset tesznek, mégis boldogok. A boldogság, mint olyan, egy nehéz témakör. Inkább használjuk most az elégedett kifejezést.
Természetesen nem bántani szeretném az embereket, akiket említettem. Nem ismerem minden percét az életüknek, és lehet, hogy tévesen értelmeztem azt, amit láttam és hallottam.
Személyes példa következik: Egy kicsit dzsungeles, kicsit ágas-bogas biciklitúrára mentünk néhány helyi lány társaságában. Ott, ahol a legkevésbé számítottam rá, találkoztunk egy nagyon kedves, mosolygós emberrel, aki egy deszkákból tákolt, stégszerű építményen ült az egyik kis tavon. Kókuszokat vagdosott és ebédelni készült. Mire feleszméltem, az útitársaim már a stégen csücsültek az asztal körül, így gyorsan átegyensúlyoztam a gerendán, ami a stégre vezetett. 6 szék, két kis asztallap, egy nádtető és egy hűtőláda. Kedves kis látvány. Kókuszvízzel kínált minket az úriember. Machete-vel lecsapta a kókusz végét, szívószálat dobott bele és mosolyogva nyújtotta át mindnyájunknak. Csöndben üldögéltünk és iszogattunk. Közben nekilátott az ebédjének, amivel meg is kínált minket (továbbra is hihetetlen, hogy az önzés, mint olyan, mennyire hiányzik az itteni emberek mindennapjaiból), majd mesélni kezdett. Arról, hogy ez a hely az övé és nem messze él a kis stégtől, ahova minden reggel gyalog jár ki. Arról, hogy az asztallapot nemrégiben csinálta, vagy találta. (Ebben nem voltam egészen biztos.) Arról, hogy igazából abból él, hogy a biciklisták, akik véletlenül odatévednek, kókuszvizet isznak az Ő STÉGÉN, amit ő az erdőben szed minden nap. Mindezt a lehető legbüszkébben osztotta meg velünk.
Mit tanultam én ebből?
Idézem Sam Cawthorn szavait: “A legboldogabb emberek nem feltétlenül a legjobbat birtokolják mindenből, ám a legjobbat hozzák ki mindenből, amit birtokolnak.”
Ezt visszahelyezve a lelassítás gondolatmenetbe: Nem biztos, hogy az a legjobb, amit tehetünk, hogy ész nélkül törtetünk előre és mindig többet, jobbat, nagyobbat szeretnénk valamiből. A mi életünk lényegesen gyorsabb, a tempó feszítettebb, a határidőnaplók tömöttebbek, mint őseinké, vagy akár csak szüleinké. Néha nem árt egy kicsit lelassítani, hagyni magunknak időt feldolgozni az eseményeket, és tisztább fejjel döntéseket hozni, hogy mi az, amibe tényleg energiát szeretnénk fektetni és mi az, amibe csak feleslegesen lapátoljuk a pénzt, időt, energiát és nem szolgálja sem a mi, sem a környezetünk javát.
Mai pen rai
A lehető legszebb és legmeghatározóbb tanulságot hagytam a végére.
Szeretnék egy buddhista tanítást idézni Nektek, így talán könnyebb lesz megérteni, én hogyan dekódoltam a Mai pen rai kifejezés jelentését (ami a nem számít, rendben, engedd el jelentésekkel bír az én olvasatomban):
“Három megoldás van minden problémára: elfogadni, változtatni, vagy elengedni. Ha nem tudod elfogadni, változtass. Ha nem tudsz rajta változtatni, akkor engedd el”
A Mai pen rai valahol annak a filozófiája, hogy nem szabad a kis dolgokon rágódni. Nem szabad olyan történésekkel traktálni a saját buksinkat, amin már vajmi keveset változtathatunk. Megtörtént és túl kell tennünk magunkat rajta.
Ezt a kifejezést mottónkká téve talán egy gondtalanabb életet élhetünk, ha azokkal a dolgokkal foglalkozunk, csak, aminek tényleg súlya van és nem azon a fél szelet sütin rágódunk napokig, amit a földre ejtettünk hétfőn.
Nem állítom, hogy mindenkinek újdonsággal szolgál a fenti írás. Azt sem állítom, hogy mindenkinek hasznos lesz. Minden ember élete más, mindenki máshogy éli meg az eseményeket, máshogy reagál a történésekre. Nekem sokat segítettek ezek a gondolatok. Már ezek alapján igyekszem feltölteni a határidőnaplómat, tűzök ki célokat. Azokkal az emberekkel, akikkel így vagy úgy az időmet töltöm is minőségibb időt tudok eltölteni, ha a lehető legnagyobb mértékben rájuk fordítom a figyelmemet és energiámat és nem azon bogyózok, hogy 10 perc múlva már egy feladatomon kellene dolgoznom, ahonnan már most késve indulok tovább a következő programra, ahol megint nem leszek ott fejben.
Mindenkinek sok kitartást kívánok a mostani, nehéz időszakban és azt kívánom, mindenki találja meg a módját annak, hogy a lehető legtöbbet tudja kihozni ebből a helyzetből!
Schark